Van, hogy csak sírni akarok. Talán mert egy kis szünet áll be a mindennapi rohanásban, és van időm arra, hogy feldolgozzam az érzéseimet. Hisz ez a gond. A napok gyorsan tűnnek el mögöttünk, csak robogunk előre, tesszük az egyik lábunk a másik után, s talán vissza se nézünk. Sokan azt mondják, nem szavad a múltban élni. Igazuk van, az csak megmérgez. Nem foglalkozhatunk azzal, ami a múltban történt, azt már nem változtathatjuk meg. De nem felejthetjük el, ez a lényeg. Ott lesz velünk örökké, mélyen beágyazódva bennünk. S ha mássá nem is tehetjük, esetleg jóvátenni, vagy egyszerűen csak elfogadni, erre szükségünk van. Ez minden. Fel kell fognod, elfogadnod azt, ami történt, és együtt élni vele. De ha csak elzárod magadban újra és újra, akkor elveszel a részletekben, ahelyett, hogy látnád az egész képet, hiszen megragadhat egy részlet, de tudnod kell, hogy az nem minden. Nem csak abból áll. Ez az ami tönkretesz minket. Nem állunk meg. Pedig néha, csak egy levegővételre is, de kell. S ha megállsz, láthatod, ami eltűnik a rohanásban. Hogy te is egy ember vagy, érzel, és ezt nem felejtheted el.